Mint arról tegnap hírt adott a LIGA Szakszervezetek, egy várható törvényjavaslatban részletezi ismeretlen szerző, hogy milyen „apróbb” módosításokkal lehetne elérni, hogy beszorítsák a szakszervezeteket a lassú elmúlást jelentő sötét sarokba. Az első meglepetés után, most egy részletező írást közlünk, amiből kiderül a tervezet ördögi mechanizmusának minden apró részlete, ami a felületes vagy jogot nem gyakorló olvasó számára amúgy rejtve maradna.
A Javaslat szerint a törvényjavaslat az Átmeneti és záró rendelkezések alcímet megelőzően kiegészülne az „Egyes munkajogi tárgyú törvények módosítása” alcímmel. A Javaslat a munkaügyi tárgyú törvényeket három ponton módosítaná:
1. A sztrájkról szóló 1989. évi VII. tv. tervezett módosítása szerint a sztrájk jogellenes lenne abban az esetben is, ha a felek nem állapodnak meg a még elégséges szolgáltatás mértékéről, annál a munkáltatónál, amely a lakosságot alapvetően érintő tevékenységet végez. Ha a felek megállapodása vagy bármelyikük kérelmére a bíróság határozata nem állapítja meg a még elégséges szolgáltatás mértékét és feltételeit, a sztrájk nem tartható meg. A bíróság eljárására a Sztrájktörvény általános rendelkezéseit kell alkalmazni, azaz a bíróságnak öt napon belül, nemperes eljárásban döntenie kell.
A javasolt rendelkezések a sztrájkjog gyakorlását ellehetetlenítik, ez ellentétes a nemzetközi jogi kötelezettségeinkkel, így például a Szociális Karta 6. cikkével, de az ILO esetjogának sem felelnek meg. A javaslat is azzal számol ugyanis, hogy a bíróság nem dönt a még elégséges szolgáltatás mértékéről, annak hiányában viszont a sztrájk nem tartható meg, a sztrájkjog gyakorlása tehát a felektől független, harmadik fél magatartásától függ. (Megjegyeznénk, hogy a Javaslat figyelmen kívül hagyja a kérelemhez kötöttség Pp. szerint érvényesülő elvét.)
A bíróságot nem lehet olyan helyzetbe hozni, hogy ne jogkérdésben döntsön, hanem – esetenként az adott munkáltatóra, szektorra vonatkozó szakmai ismeretek hiányában – megállapítsa a még elégséges szolgáltatás mértékét. A szűkre szabott eljárási határidő miatt pedig még szakértő bevonása sem lehetséges.
2. A Munka Törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvény új §-szal egészülne ki, miszerint az Mt. II. részének „A szakszervezetek” címet viselő II. fejezetében a szakszervezeti tisztségviselő részére megállapított kedvezményeket meghaladó kedvezményt – ha törvény eltérően nem rendelkezik – a kollektív szerződés, más megállapodás vagy a munkáltató egyoldalú döntése sem biztosíthat a szakszervezeti tisztségviselőnek.
A rendelkezés, azon túlmenően, hogy zavaros megfogalmazása miatt jogalkalmazási problémákat vethet fel (a tisztségviselő részére e megfogalmazás szerint munkavállalói mivoltában sem biztosítható semmilyen egyéb kedvezmény), más okokból is sérelmes. Valószínűsíthetjük, hogy a tervezett rendelkezés elsősorban a munkaidő-kedvezménynek a törvénynél kedvezőbb mértékben való megállapítása ellen lépne fel. Megítélésünk szerint ez a szerződéskötési szabadságba való beavatkozás, annak korlátozása. A szabályozás egyébként felesleges amiatt, hogy a köztulajdonban álló gazdasági társaságoknál az államnak mint tulajdonosnak lehetősége van az ilyen megállapodások megakadályozására, magánszektorba tartozó munkáltatók esetében viszont az államnak nincs köze a munkáltató és a szakszervezet, vagy a munkáltató és a munkavállaló megállapodásaihoz, sem a munkáltató egyoldalú döntéseihez (amennyiben azok nem ütköznek egyébként jogszabályba).
3. A Javaslat szerint hatályát vesztené a munkavállalói érdekképviseleti tagdíjfizetés önkéntességéről szóló 1991. évi XXIX. törvény, és ezzel összefüggésben a Munka Törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvény 21. § (6) bekezdése. Az indokolás szerint „a szakszervezeti tagsági viszony a szakszervezet és a tag közötti jogviszony. E jogviszonynak nem részese a munkáltató, erre tekintettel a módosító javaslat megszünteti azt a lehetőséget, hogy a munkavállaló kérelmére a munkáltató vonja le és utalja át a szakszervezetnek a tagdíjat.”.
Az indokolás nem helytálló azért, mert a Munka törvénykönyve alapján a munkabérből való levonásnak egyébként a munkavállaló hozzájárulása alapján helye van. Ugyancsak helye van pl. végrehajtható határozat alapján is, bár könnyen belátható, hogy egy esetleges tartozás, tartási kötelezettség stb. a munkavállaló és harmadik fél jogviszonyából fakad, amihez a munkáltatónak kevesebb köze van (illetve egyáltalán nincs köze), mint a munkáltató – szakszervezet jogviszonyához, a levonásnak mégis helye van a törvény alapján.
Az intézkedés mögött semmilyen racionális cél vagy gondolat nem fedezhető fel. Nem foghatjuk fel másképp, mint a szakszervezetek, és ezen keresztül a munkáltatók megbüntetéseként, amelynek következtében a szakszervezetek léte megnehezül, megrendül, a munkáltatók és a munkavállalói érdekképviseletek közti konszolidált munkaügyi kapcsolatok rendszere pedig összeomlik.